2014. június 13-án, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Grosics Gyula, akadémiánk névadója, a legendás Aranycsapat kapusa. Az 1952-es helsinki olimpián arany-, az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet nyert a magyar válogatottal, a Nemzet Sportolójaként Tatabányán stadion, Újbudán általános iskola, Gyulán labdarúgó-akadémia viseli a nevét.

Grosics Gyula szegény, dorogi bányászcsaládból származott, szülei a kiemelkedés reményében papnak vagy hegedűművésznek szánták, ennek megfelelően hétköznap esténként hegedűórákat vett, míg vasárnaponként ministrálni járt. Tizennégy éves korában a kerékpárjára támaszkodva nézte, ahogy az NB II-ben szereplő Dorogi AC játékosai éppen komáromi mérkőzésükre készülődtek, ám az indulás előtt kiderült, hogy mind Papp kapus, mind a tartalékja hiányzik. A legenda szerint ekkor hangzott el Pfluger Dezső középcsatár szájából a „ha Papp nincs, jó a ministráns is...” mondat, amely Grosics Gyula sportpályafutásának kezdetét jelentette. A legendás hálóőr erre így emlékezett: „Egészen hihetetlen története van annak, ahogy én a labdarúgásba belekerültem. A mai napig sem tudom felfogni. Az édesanyám súlyos, ágyban fekvő beteg lett, de egy év után egyszer csak – valami csoda folytán – otthagyta az ágyat, felkelt, és felépült. Akkor úgy érezte, ezt meg kell hálálnia Istennek, mégpedig azzal, hogy én pap leszek. Mindenki ebben a tudatban is volt, nekem pár hónap múlva kellett volna jelentkeznem az esztergomi bencés gimnáziumban, de előtte történt egy számomra máig felfoghatatlan eset. A vasárnap 10 órás mise előtt szóltam édesanyámnak, hogy lenézek a focipályára, és onnan megyek a templomba. A Dorog felnőtt csapata éppen Komáromba készült mérkőzésre, de a csapat két kapusa közül egyiket sem engedték el a katonaságtól. Ott álltak kapus nélkül, és az edző egyszer csak odaszólt nekem, hogy: te jössz velünk a meccsre. És 14 és fél éves fejjel elmentem velük, beöltöztettek, beállítottak a kapuba, és 2:1-re nyertünk. Azt sem tudtam, mit kell csinálni, csak ösztönösen mentem a labdára. Aztán otthon édesapám várt a kapuban, az első pofont azért kaptam, mert a kérdésre, hogy hol voltam, azt feleltem: Komáromban. A másodikat pedig akkor, amikor azt állítottam, hogy a felnőtt focicsapatnak védtem a meccsen. Senki nem hitte el, de másnapra már híre ment az egész környéken. Így lettem 15 évesen pap helyett kapus.”

A Komárom ellen bajnokin a korabeli tudósítás szerint az esélytelenebb vendégcsapat elsősorban újonca érett kapusokat megszégyenítő remeklésének köszönhetően győzte le jóval esélyesebb ellenfelét.

„Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek, és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem”- emlékezett vissza a kezdetekre Grosics.

A háború befejezése után még visszatért Dorogra, 1947-ben azonban elhagyta a kieső csapatot, s a teherautós fuvarozók szövetségének klubjához, a MATEOSZ-hoz került, majd ugyanebben az évben, Albánia ellen a válogatottban is bemutatkozott. 1950-ben, huszonnégy éves korában a magyar bajnokság akkori elitcsapatához, a Budapesti Honvédhoz igazolt, amely az Aranycsapat több játékosát is soraiban tudta. 1953-ban részese volt az évszázad mérkőzésének nevezett 6:3-as londoni diadalnak, a magyar futball legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik, ahogy a világraszóló győzelmet önfeledt cigánykerekezéssel ünnepelte.

Az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet, az ’54-es svájci világbajnokságon ezüstöt nyert a válogatottal, ez utóbbi azonban országszerte óriási csalódást keltett, a játékosok titokban tértek vissza Magyarországra, nehogy a népharag áldozataivá váljanak. A 3:2-es német győzelemmel zárult döntőben 31 mérkőzésen át tartó magyar veretlenség szakadt meg, ami egyben egy nehéz időszak kezdetét jelentette Grosics életében.

„1952-ben még a legjobbak szerepeltek az olimpián, mert a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség 1956-ban szabályozta le, hogy csak utánpótláskorúak vehetnek részt a nyári játékokon, így a Helsinkiben aratott diadal rendkívül értékes. Ennek ellenére már akkor is a világbajnokság volt a sportág csúcsa. Életem legfájdalmasabb emléke az 1954-es berni vb-döntő, elsősorban azért, mert ez azon ritka esetek egyike, amikor nem az ellenfél nyert, hanem mi vesztettünk” – merengett Grosics Gyula a fájó svájci emléken.

Amellett, hogy maga sem tudta feldolgozni a berni kudarcot, kémkedéssel és hazaárulással vádolta meg az Államvédelmi Hatóság. A börtönt éppen hogy sikerült elkerülnie, de egy évre eltiltották a játéktól, ennek ellenére a következő két világbajnokságon (1958, 1962) már ismét ő őrizte a magyar válogatott hálóját.

„Ha az 1954-es döntőben nyerünk, akkor az én életemben nem következett volna be 1955, egy 13 hónapig tartó ÁVH-s eljárás kémkedés gyanújával, ami kegyetlen időszak volt, felidézni is szörnyűség számomra. Akkor két évig nem kerülhettem be a válogatottba. 1949-ben sem lehettem válogatott, ugyanúgy az ÁVH épületében, az Andrássy út 60-ban kötöttem ki, mert disszidálni akartam, de egy besúgó miatt megbuktunk.”

A Honvédba ezek után nem térhetett vissza, Tatabányán állhatott újból kapuba, ő az első tatabányai labdarúgó, aki szóhoz jutott a legjobbak között. 1963-as búcsújáig 390 élvonalbeli mérkőzésen védett, ez idő alatt három bajnoki címet szerzett. Hatszor a világválogatottba is meghívták, a nemzeti csapattól nyolcvanhat fellépés után, 1962 őszén, a jugoszlávok elleni meccsen búcsúzott. Elmondása szerint azért, mert a párt és a futballszövetség vezetői nem engedték a Ferencvároshoz igazolni, jóllehet a chilei vb előtt már megegyezett erről a Fradi elöljáróival.

Grosics Gyula nagyon fájlalta, hogy nem juthatott el a századik válogatottságig, úgy vélte, politikai okokból állították félre, mint ahogy az aktív játékkal is idő előtt hagyott fel, az ominózus visszavonulásról pedig így szólt. „A chilei világbajnokság előtt megegyeztem a Tatabánya vezetőjével, hogy a tornát követően a Ferencvárosban folytatom pályafutásomat. Nekem akkor ugyanis a Fradi közönségére volt szükségem. A tatabányaiak bele is egyeztek, majd éppen a világbajnokságon, a csehszlovákok elleni meccset követően kaptam a kinn lévő magas rangú vezetőtől egy borítékot, amiben az állt, hogy az állami vezetők nem engedélyezik átigazolásomat, és maradnom kell Tatabányán. Erre bejelentettem, hogy akkor befejezem. ”

Visszavonulása után edzőnek állt, 1963-ban Tatabányán, 1964-1965-ben Salgótarjánban, 1966-ban a KSI-ben dolgozott, 1966 és 1968 között pedig Kuvaitban volt szakfelügyelő és szövetségi edző. 1969-től 18 esztendőn át állt a Budapesti Volán és a Volán SC élén, egyesületi elnökként vonult nyugdíjba.

Grosics Gyula a Fekete Párduc becenevet jellegzetes fekete mezéről, illetve kiváló reflexekkel párosuló, ruganyos mozgásáról kapta. Legfőbb erényének azt tartották, ahogy korát megelőzve képes volt a védelem irányítására, s a játékkal együtt élve ‒ olykor a kapuját messze elhagyva ‒, szinte negyedik hátvédként szerelt, és indította a csapattársakat. A nevét viselői gyulai akadémia a zöld és a fehér színek mellé az ő tiszteletére vette fel a feketét is.

Grosics Gyula 86 válogatott szereplésén (amiből 59 barátságos mérkőzés) ritkán fordult elő kudarc: 59 győztes, 14 döntetlennel zárult és csak 13 vesztes találkozón védett, összesen 96 gólt kapott, miközben csapata 258 gólt rúgott. Ez meccsenként 1,12 kapott gólt jelent, ami azokban, a mainál sokkal gólgazdagabb időkben alacsonynak számított. Először 21 évesen állt a válogatott kapujában, 1947-ben Albánia ellen, utoljára 36 éves korában, 1962-ben Jugoszlávia ellen. A két találkozó közt 15 év és 55 nap telt el.

2008-ban többször intenzív osztályra került, kilyukadt a tüdeje, illetve tüdőgyulladást kapott, de sikeresen megoperálták, majd ismét kórházba került. 82. születésnapján szabályosan, szimbolikus céllal leigazolta a Ferencváros. 2008. március 25-én debütált a Ferencváros színeiben, amikor a zöldek ellenfele az angol másodosztályú Sheffield United volt. Grosics a kezdőcsapatban kapott helyet.

Grosics Gyulának három leánya, három unokája és négy dédunokája van. Legkisebb lányától, Grosics Edinától megtudhattuk, hogy egyik unokáját azért keresztelték Kiss-Grosics Tamás Gyulának, mert a feledhetetlen kapusnak csak lányai voltak, s így lesz valaki, aki továbbviszi a legendás nevet.”

Grosics Gyula sikerei, díjai és kitüntetései

• Olimpiai bajnok, az Év sportolója (1952)
• Világbajnoki ezüstérmes (1954)
• Az Év labdarúgója (1959)
• Hatszor választották be az aktuális év világválogatottjába
• Négyszer jelölték Aranylabdára, s mind a négy alkalommal a legjobb tíz között szerepelt
• MOB olimpiai érdemrend (1995)
• Beválasztották a világ valaha élt tíz legjobb kapusa közé (1999)
• A Dorogi FC Örökös Tagja (1999)
• Dorog város díszpolgára (2001)
• Szent István-díj (2007)
• Magyar Szabadságért díj (2008)
• Prima Primissima-díj (2009)
• Budapest díszpolgára (2009, nem vette át)
• A kelenföldi Budai Sport Általános Iskola felvette a nevét (2008. november)
• Megalakult a róla elnevezett Grosics Gyula Katolikus Labdarúgó Akadémia (2009. május)
• Dorog, Tatabánya, Budapest XI. kerülete díszpolgára,
• A Sportiskola SE szervezésében létrejött Grosics Gyula Gyermektorna névadója
• A Felcsúti Labdarúgó Akadémia tiszteletbeli elnöke,
• Az FTC leigazolt labdarúgója (2009)
• A Nemzet Sportolója (2011)

Grosics Gyula temetése

Az élsportoló, aki mintegy párbajra hívja a természet erőit, azt éli meg, amit azok, akik az átlagosnál szorosabban kötődnek a természethez: a Teremtőhöz is közelebb kerülnek – fogalmazott Kiss-Rigó László a Grosics Gyula lelki üdvéért bemutatott engesztelő gyászmisén.

Június 30-án, a fővárosi Szent István-bazilikában tartott búcsúztatáson egy szál virággal rótta le kegyeletét – többek között – Orbán Viktor miniszterelnök. A búcsúztatáson beszédet mondott Buzánszky Jenő, az Aranycsapat egyetlen, még élő tagja, a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) képviseletében Berzi Sándor alelnök, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) nevében Borkai Zsolt elnök, valamint Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter.

A ceremónián Kiss-Rigó László megyés püspök vezette a temetési szertartást, amely után szűk családi körben, a Szent István-bazilika altemplomában helyezték végső nyugalomra Grosics Gyulát. A Fekete Párducnak becézett kapus emlékének tisztelegve déltől több százan rótták le kegyeletüket a koporsónál, a bazilika előtt az érdeklődők óriáskivetítőn is nyomon követhették a szertartást.

Miután Grosics Gyulát végső nyugalomra helyezték a Szent István-bazilika altemplomában, Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök engesztelő gyászmisét mutatott be a legendás hálóőr lelki üdvéért. A Szent István-bazilikában bemutatott szentmisén közéleti személyiségek, sporttársak, szurkolók, családtagok, barátok vettek részt. A gyulai Grosics Labdarúgó Akadémia képviseletében diákok is eljöttek a tiszteletadásra.

A szentmise elején Tarlós István, Budapest főpolgármestere tartott megemlékező beszédet, melyben megidézte az embert, a sportolót. Visszaemlékezett Grosics Gyula pályafutásának kezdetére, a világsikerhez vezető útra, az eredményekben gazdag sportolói életre. „Grosics Gyulát a világ tíz legjobb kapusa közé sorolják” – hangsúlyozta a polgármester, és képet rajzolt arról az emberről, aki ezt a magasságot elérte. „A második világháború, a diktatúra, a meghurcoltatás éveiben céltudatos egyéniségével, őszinteségével, keresztény, polgári meggyőződésével, hazáját szerető érzelmeivel kiemelkedni tudó sportoló volt. Személyéhez az emberek szeretete, megbecsülése fűződött” – fogalmazott a főpolgármester.

„Az élsportoló, aki mintegy párbajra hívja a természet erőit, törvényeit, azt éli meg, amit azok, akik az átlagosnál közelebb állnak a természethez, az élővilághoz: a Teremtőhöz is közelebb kerülnek. Ha ezt nem is fogalmazzák meg, ennek hatása egyértelmű” – mondta homíliájában Kiss-Rigó László püspök.
„Gyakorta nevezik sportoló körökben »kicsit flúgosnak« a kapusokat, nem ok nélkül „– mutatott rá Kiss-Rigó László. „A nagy feszültség, az idegterhelés valóban megpróbálja őket. Akik azonban a Teremtőhöz való közelséget tudatosan megélik, megtapasztalják a lelkiismeret harmóniájának, a lelki erő, a belső tartás örömet adó sugárzását. Grosics ilyen ember volt” – mondta a püspök.
Kiss-Rigó László a kapusról, kapuról szóló bibliai hasonlatokat keresve, a Jelenések könyvéből idézett: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3, 19). „A mindenkinél kopogtató Jézust Grosics Gyula beengedte, és annak megfelelően élt” – mondta a püspök.
„Most Gyula bácsi kopogtat, azért imádkozunk, hogy bebocsátást nyerjen oda, ahol az ünneplés soha nem fejeződik be” – zárta gondolatait a püspök.

Az engesztelő szentmise után a gyászolók leróhatták tiszteletüket a nyugalomra helyezett síremléke előtt.

IN MEMORIAM Grosics Gyula

Klasszis kapus, klasszikus példakép

Az utóbbi években ritkán láttam mosolyogni Grosics Gyulát, de amikor Gyulán, a róla elnevezett labdarúgó-akadémián járt, mindig fülig ért a szája. Vagy, amikor 2008-ban, súlyos műtétje után aláírta szerződését a Ferencvároshoz, ahová a hatalom 1962-ben nem engedte átigazolni. No meg idén februárban, a 88. születésnapjára rendezett hangulatos ünnepségen, amikor szinte utolsóként hagyta el a belvárosi éttermet, annyira megérintette a felé áradó szeretet. Mert bizony Grosics Gyulát nagyon sokan szerették. S nemcsak sportolóként, hanem emberként is. Érthető ez, hiszen hitét, elveit, barátait sohasem hagyta el.

Klasszis kapus és klasszikus példakép volt.

Tavaly ilyenkor a gyulai Grosics Gyula Labdarúgó Akadémián személyesen adta át az érmeket a gyerekeknek, akiknek néhány kedves szó kíséretében órákon át kanyarította oda aláírását a róla írt könyvbe, pedig szemmel láthatóan igen fáradt volt. De egyben boldog is. S feltehetően felrémlett a saját gyerekkora, amikor is édesanyja papnak szánta, majd mégis a kapuban kötött ki. Szerintem sorszerű, hogy az akadémia megálmodója és létrehozója, Kiss-Rigó László hasonló utat járt be, elvégre a közkedvelt megyéspüspök is kapusként kezdett, majd a papi hivatást választotta. Mindenesetre tavaly nyáron Grosics Gyula bácsi megnézte a róla készült szobrot, ami az Akadémia bejárata előtt lesz felállítva. A főváros felé autózva Gyula bácsi elárulta nekem, hogy erősen meghatódott a szobor láttán, amit élethűnek tartott, és nagyon tetszett neki. A hajdani klasszis kapus sohasem felejtette el megjegyezni, hogy vigyázni kell az akadémiára, a gyerekekre, akik mindig is  a szíve csücskének számítottak.

Grosics Gyula ugyancsak meghatódott akkor is, amikor 2008 februárjában, 82. születésnapján a Kútvölgyi úti kórházban aláírta átigazolási lapját a Ferencvároshoz. Ahová a hatalom 1962-ben nem engedte el. Erről azonban szabadjon idézném Gyula bácsi szavait, amelyek Kő András róla írt könyvében olvashatók.

- A chilei világbajnokság előtt, az utazást megelőzően már eldöntöttem, hogy Londonban fejezem be a labdarúgást. Ahhoz viszont, hogy még négy évet merjek vállalni, nekem a Fradi közönségére van szükségem.

- A Fradi közönségére?

- Igen, mert a Fradi-közönség az egyedüli, amely a hibámat megbocsátja, és egy jó alakításáért az égbe emel. „Szegény, hát persze hogy gólt kapott, hiszen süt a nap a szemébe.”

- „Igen, erre az alakításra csak a Grosics képes.”

(…) Chilében, egy nagyon szomorú, rossz hangulatú vacsora után odajött hozzám Barcs Sanyi bácsi, a csapat vezetője, ha jól emlékszem, az MLSZ elnöke is, és átadott nekem egy borítékot. Először arra gondoltam, hogy zsebre vágom, és későn majd felbontom. De hát, nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Ott az asztalnál felbontottam. A hivatalos írás tudatta, hogy az MTST elnöksége nem engedélyezi a fővárosba történő átigazolásomat.

- Kinek az aláírása volt rajta?

- Kutas Istváné, a sporthivatal alelnökéé… Amikor elolvastam a levelet, egy világ omlott össze bennem. Mély lélegzetet vetem, felálltam, és az egész csapat, meg a vezetők előtt kijelentettem: „Köszönöm szépen az eddigi lehetőségeket, de a mai napon befejeztem a labdarúgást.”

Ami 1962-ben nem jöhetett létre, az 2008-ban megvalósult a budai kórházban, amire akár mondhatjuk azt, hogy történelmi igazságtétel történt a Fradiban, s Grosics Gyula haláláig az FTC igazolt labdarúgója volt. Kubatov Gábor, a Ferencváros elnöke, egyik találkozásuk alkalmával, tisztelettel és derűvel jelezte a Fekete Párducnak, hogy hosszú ideje ő a klub legjobb igazolása.

Némileg az is égi jel, hogy Gyula bácsi június 13-án, nem sokkal a déli harangszó előtt akkor hunyt el, amikor barátjával, egykori csapattársával, Buzánszky Jenővel Berlinbe kellett volna repülnie a Német Labdarúgó Szövetség meghívására, az 1954-es berni vb-döntő 60. évfordulójára rendezett ünnepségre. Az utóbbi években sokat küszködött a betegséggel, ám mindig vállalta a nehézségeket, állta a megpróbáltatásokat, az utolsó támadást azonban már nem tudta védeni. Az utat bejárta, hitét megtartotta. Akik ismertük, hálát adunk a sorsnak, hogy a közelében lehettünk, alázatot, szerénységet, kitartást tanulhattunk tőle. Amin ő a közel kilencven év alatt keresztülment, azt csak becsületes és teljes lelki békével rendelkező ember élhette túl.

Isten békéje legyen veled, Gyula bácsi!

Bánki József